Nagymamám öccse dolgozott egy időben asztalosként. Ő készítette ezt az asztalkát körülbelül a második világháború idején. Ma már örökségem legbecsesebb darabja.
Így ütött-kopottan is nagyon tetszetős lehet, főleg azoknak, akik szeretik a shabby chic ("kopott elegancia") stílust, így hát amikor megkaptam, nagyon elgondolkodtam, hogy hagyjam-e úgy, ahogy van. Főleg azért, mert az utolsó festékrétegeket megboldogult nagyapám festette, így a lepattogzó festéknek eszmei értéke is van.
Végül mivel néhány helyen annyira felszakadt a festék, hogy csak úgy magától, vagy kisebb érintéstől már potyogott is le, úgy döntöttem, hogy felújítom.
Nagyon sok ideig kellett csiszolnom, lehet, hogy azért, mert kézzel csiszoltam, de szerencsére akadt egy kis segítőm, az akkor 5 éves unokahúgom személyében, aki nagyon élvezte a munkát!
A nagyobb ütődéseket a lábán és az asztallap lyukjait mestertapasszal pótoltam, aztán zománcfestékkel festettem le többször így újult meg és foglalta el a szoba leghangsúlyosabb pontját.
A fogantyút sem kellett lecserélnem, mert kisebb csiszolás után újra a régi fényében ragyogott.
A fiókban még kiborult tintanyomok vannak, ami még mesésebbé teszi!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése